Az Arsenal Football Club története akkor kezdődött, amikor a Woolwich Arsenal Lőszergyár dolgozóinak egy csoportja úgy döntött, hogy futballcsapatot alakít 1886-ban. A klub a Dial Square név alatt játszott. Az első mérkőzésük egy 6-0-s győzelem volt az Eastern Wanderers ellen, 1886. december 11-én. Nemsokkal később Royal Arsenalra változtatták elnevezésüket és a csapat folytatta barátságos mérkőzéseit és a helyi kupaversenyeken szerepelt az elkövetkező néhány évben.

1891-ben a klub professzionális szintre fejlődött és megváltoztatta ismét a nevét, most Woolwich Arsenalra, végül 1893-ban csatlakozott a futball ligához. 1904-ben jutottak fel a Football League First Divisionbe. A földrajzi elszigeteltség a nézőszám csökkenését eredményezte, ami pénzügyi problémákhoz vezetett, és a teljes csőd 1910-ben következett be, amikor Henry Norris vette át a csapatot.[1] Norris megkísérelte a klub elmozgatását máshová, és 1913-ban, a Second Divisionbe való visszaesés után, az Arsenal elköltözött az Arsenal Stadiumba Highburyben, Észak-Londonban; a "Woolwich" nevet a következő évben pedig elvetették.[2] Az Arsenal csak 6. helyen végzett 1919-ben, de ennek ellenére csatlakoztak a First Divisionhöz a helyi rivális Tottenham Hotspur költségei következtében, állítólag jogtalan pénzforrások miatt.[3] Az első világháborút követően törtek fel az első osztályba, ahol a mai napig szerepelnek. Mára az egyik meghatározó csapata éppúgy Európának, mint Angliának.

Chapman és a dicsőséges harmincas évek

Herbert Chapman

A klub címere 1930-ban

1925-ben, az Arsenal kijelölte Herbert Chapmant menedzsernek. Chapman kétszer nyert bajnoki címet a Huddersfield Townnal: 1924-ben és 1925-ben. Forradalmi taktikái és edzésmódszerei, az olyan sztárigazolásaival együtt, mint Alex James és Cliff Bastin, megszervezték az alapjait a klub uralkodásának az 1930-as évek angol labdarúgásában. A vezetése alatt az Arsenal megnyerte első fontosabb trófeáit – egy FA Kupát 1930-ban és két League Championshipet,1931-ben és 1933-ban. Ezen felül Chapman állítólag benne volt az 1932-es London Underground állomás átnevezésben, amikor a "Gillespie Road"-ot "Arsenal tube station"-re nevezték, amivel ez az egyetlen Tube állomás, amit kifejezetten egy labdarúgócsapat után neveztek el.[4]

Chapman hirtelen halt meg tüdőgyulladásban 1934 elején, de Joe Shaw és George Allison megbecsülték eredményes munkáját. Irányításuk alatt az Arsenal nyert még három bajnoki címet (1934-ben, 1935-ben és 1938-ban) és egy FA Kupát (1936-ban). Azonban az Arsenal az évtized végére kezdett elenyészni, mikor közbelépett a 2. világháború, ami a professzionális angol labdarúgás versenyképességének végét jelentette.

A háborútól a Graham-éráig

A második világháború megállította az Ágyúsokat a menetelésben, de Tom Whittaker lett az új menedzser és újabb sikerek következtek. Az Arsenal bajnok lett az 1947/1948 és az 1952/1953-as szezonban, FA Kupát nyert 1950-ben és második lett 1952-ben. A 60-as évek kevesebb sikert hoztak a trófeák szerzése terén, két elvesztett találkozót említhetünk meg a Liga Kupa döntőjében 1968 és 1969-ben. Bertie Mee a 60-as évek közepén vette át a csapatot és az Arsenal 1969/1970-es szezonra ért be, amikor is megnyerte az első európai trófeát legyőzve az Anderlechtet 4-3-ra a két fordulós Fairs Cup döntőjében.

A folytatás még ennél is jobb volt. Az Arsenal csapata olyan játékosokat tudhatott soraiban, mint Charlie George, George Armstrong, Ray Kennedy és a kapitány McLintock. Az 1970/71-es szezonban Bertie Mee tanítványai dupláztak, azaz megnyerték a bajnokságot és az FA Kupát ugyanabban az évben. A bajnoki címet az ősi rivális Tottenham otthonában, a White Hart Lane-en gyűjtötték be egy 1-0-s győzelemmel az utolsó fordulóban, a Wembley-ben a kupa döntőjében pedig a ráadásban fordítva 2-1-re győzték le a Liverpool együttesét. A csapat három egymás utáni évben képviseltette magát a Wembley stadionban az FA Kupa döntő keretében Terry Neill irányításával. A másodikat meg is nyerték 3-2-es győzelemmel a Manchester United felett..[5] A mérkőzést „ötperces döntőként” emlegették. Az Ágyúsok 1980-ban eljutottak a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe, azzal a csapattal, mely a következő játékosokat tudhatta sorai közt: Graham Rix, Frank Stapleton, Pat Rice, David O'Leary és Liam Brady, de elvesztették a büntetőpárbajt a Valencia-val szemben.

1986-ban George Graham, tagja az 1971-es duplázó csapatnak, átvette a menedzserséget Don Howe-tól és dicsőséges napok következtek. Az Arsenal megszerezte első Ligakupa győzelmét 1986/87-ben, legyőzve a Liverpoolt 2-1-re a döntőben. Két évvel később megnyerték a League Championship-et Michael Thomas híres utolsó percben lőtt góljával, amely a szükséges 2-0-s győzelmet jelentette az Anfielden a Liverpool ellen a szezon legutolsó bajnoki meccsén. Egy újabb bajnoki cím következett 1990/91-ben, amikor a csapat magáénak tudhatta a legjobb védekező alakzatot, így csak egy bajnoki mérkőzést vesztettek el az egész szezon folyamán.

Graham Arsenalja nyert egy bajnoki címet 1991-ben, amikor csak egy meccset vesztettek, megnyerték az FA Kupát és a Ligakupát 1993-ban és egy európai trófeát, a Kupagyőztesek Európa Kupáját 1994-ben. Mindazonáltal Graham hírneve bemocskolódott, mikor kiderült, hogy jutalékokat szerzett ügynökétől Rune Hauge-tól egyes játékosok leigazolásával. Ez idő alatt George Graham elhagyta a klubot.[6] Bruce Rioch vette át a helyét, aki azonban csak egy szezont töltött a csapatnál, de ez idő alatt leigazolta Dennis Bergkamp-ot.